Amikor az első gyerekem megszületett, azt hittem, hogy innentől csak boldogság következik.
Megkaptam a kisbabám, és mi jutott eszembe? Azon túl, hogy ilyen szépet még nem láttam (pedig egy iciri-piciri kék öreganyót kaptam) az, hogy ÉN NEM HALHATOK MEG!
Nagyon megijedtem ettől. Soha addig nem jutott ilyen az eszembe. Napokig nem hagyott nyugodni. Hogy jön ide a halál gondolata most, hogy ünnepelni kéne? Egyszerűen abban a pillanatban lettem felnőtt. Sokáig nem fogalmazódott meg bennem a lényeg, csak az érzések jöttek-mentek. Közben ismerkedtünk egymással is, és az új érzéssel is, amit ez az esemény okozott. Ez a kisbaba napról-napra egyre nagyobb részét foglalta el a szívemnek. Érdekes volt, amikor rádöbbentem, hogy ilyen önzetlenül szeretni!? Milyen tiszta érzés! Napok teltek el, mire kezdtem kibontogatni a gondolataimat. Már tudtam milyen áron hoztam a világra a kislányomat, elkezdtem büszke lenni magamra! Rájöttem, hogy én TEREMTETTEM! Minden nagyképűség nélkül! Életet adtam! Életre hívtam egy lelket! Nagyon jó volt! Ekkor már eljött az ünnepi része is! Már azt is tudtam, hogy pont ezért nem halhatok meg, mert innentől indul a valódi életem. Egy másik, nem olyan, ami eddig volt.
Hát így kapcsolódik az én életemben az élet a halálhoz. Szerintem gyönyörű!

Azt mondják, egyre kevesebbet hozom Őt szóba, pedig mindig van, ami emlékeztet Rá.
Néha még most is sírok, de ez olyan megkönnyebbült sírás. Eleinte úgy éreztem, hogy elfelejtem. Féltem, hogy csak ennyit ért a 25 csodás év? Úgy érzem, a világon mindent megtettem érte, amit bírtam, Ő pedig addig volt velem, amíg bírta. Tudta, hogy soha nem hagytam magára. Talán egyszer elmondja majd nekem, hogy mennyire biztos volt benne, hogy együtt megyünk a kapuig, ahová akkor, abban a pillanatban csak Ő léphet be, nekem vissza kell jönnöm magányosan, visszailleszkedni először a család, majd az emberek közé.
Számomra ez biztos érzés!

Kicsit összezavarodtam az érzéseimmel.
Minden nap rendszeresen sétálok és közben gondolkodom. Egyik nap mire hazaértem, nagyon szomorú lettem, úgy érzem, egyre távolodom Tőle. Olyan érzés, mintha egy kis patak lenne köztünk, és hiába nyújtózom, nem érem el a kezét! Pedig nagyon szeretném még érezni Őt! Ez nagyon lehangoló, és séta közben is sírtam, nem szégyenkeztem emiatt. Nem tudom mi ez! Ez az Önmagam visszatalálásához vezető út? Vagy valami rossznak a kezdete? Picit félek! Mikor leszek a régi önmagam? Vagy soha nem leszek a régi? Egy új ember formálódik, akit őnélküle kell megtalálnom?
Olyan nehéz!

Talán javulgatok, talán beletörődtem a megváltoztathatatlanba, talán próbálom elhinni, hogy túl fogom élni!
Most már látom, és nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam Neki, mert csak magamra gondoltam. Azt akartam, hogy ne menjen el, ne hagyjon magamra! Önző voltam, mint mindenki más, mindig csak még egy napért könyörögtem. Nem értettem meg, hogy neki is milyen borzasztóan fájt, és Ő már menni akart, már más lebegett a szeme előtt, megbékélt a sorssal. Érzem a lassúságot és érzem a nyugalmat.
Meg kell bocsájtani magamnak!